Kocsis Rudolf elmúlás-szobrai

A legnagyobb emberi probléma: az elmúlás.

Egyáltalán nem kérdés: az elmúlás.

Organikus töredékek: az elmúlás.

Az aszalódás szépsége: az elmúlás.

A geometrikus absztrakció és az elmúlás.

Az emberi hiánya és az emberi elmúlás.

Ugye nincs mélyebb és egyben emberibb kérdés az elmúlásnál.

Kocsis Rudolf szobrászművész számára biztosan nincs.

Kísérletezik az elmúlás megjelenítésével mulandó anyagokkal (textil) és örökkévalókkal (bronz). Vagy összekapcsolja a kevésbé tartósat az örökkévalóval. Egymást követik.

És látjuk a ráncot – aszalódás. Látjuk a göcsörtöt – mert meg kell mutatni. Mert láthatjuk, de nem látjuk.

Realisztikus formák és mély absztrakció, megérintő gondolatiság.

A kert mindennapjainkban nem az elmúlás helye, hanem a frissesség, a színesség, a vidámság világa.

De: látjuk-e az elenyésző gyümölcsöt, a bomlás torzulásait, a természet horpadásait és ráncait?

S az egész mulandóságot vigyük át képzeletünkben örökkévaló anyagba, bronzba.

Ne tegyük: nézzük meg Kocsis Rudolf legújabb kiállítását a temesvári Új Ezredévben – és érzékelni fogjuk azt, ami láthatatlan: az eltűnést, a felvillanás pillanatnyi végességét.

A szobrász a felvillanót merevíti bronzba, a határhelyzetet, tizedmásodpercet fogja meg.

Látni tanít ott, abban a világban, amelyet olykor észre sem veszünk. Sőt: figyelemre sem méltatunk. Nem a halált hozza elénk, hanem az elmúlás folyamatát. A fényt és az árnyékot. A nemlét ígéretét.

Úgy nézzük szobrait!

Úgy nézzétek, hogy lássátok is…